Prológus

Sziasztok! Egy újabb történettel érkeztem hozzátok. Íme egy rövid kis betekintés Vágó Liza mindennapjaiba, az életben maradásért. Remélem tetszeni fog! Nemsokára jelentkezem a legelső résszel. Addig is ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után 
                                               ~Roseway~

Egy átlagos napnak tűnt. Minden ugyanolyan volt, mint máskor: anya elrohant dolgozni, ezért apa vitt minket a tőlünk pár kilóméterre található városba, Győrbe. A zene szokás szerint üvöltött és mindannyian az aktuális számot énekeltük. Tökéletes napnak tűnt egészen addig a percig,míg a velük szemben érkező kocsi ki nem tért a sávjából, ezzel megakadályozhatatlanná téve az ütközést. A másodperc tört része alatt történt az egész, mégis lassított felvételként emlékszem vissza rá. Mellettem Laura boldogan visítozta a Locked Awey-t apa pedig furcsán méregette a velünk szemben száguldó autót. Aztán a tesóm hatalmasat visított ahogy feje az anyósülés támláján koppant a hirtelen fékezéstől.Aztán csak arra emlékszem,hogy mindenhol vér folyt és senki sem szólalt meg.
- Laura! Apa! - kiáltom hisztérikusan, de a két test nem mozdul. Még több vér, és ordítozó emberek ahogy próbálnak elráncigálni a meghalt családtagjaimtól. Hirtelen felrihadtam.
- Csak egy ujjabb rémálom - korholom magam,miközben megpróbálom újra rendesen venni a levegőt. Másfél év telt el a baleset óta. Anyával beköltöztünk Győrbe, mintegy rossz emlékként hagyva magunk mögött az apró települést. Sokáig pszichológus foglalkozott velem, mert folyamatos kirohanásaim voltak,és állandóan magam előtt láttam a halott Laurát és az apám. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban megbírkóztam a gondolattal,hogy ők nincsenek tovább , és az életem kezdett újra a megszokott kerékvágásba visszatérni. Tudom, hogy sosem lesz olyan,mint régen, de azzal,hogy nem engedem el az emléket és mentőövként használom a kilátástalan helyzetben, nem érek semmit. Így kezdek neki a közepsulinak. Nem túl fényes történet és ha visszaemlékszem ujjabb könnycseppek gördülnek végig arcomon. - Kicsim már megint? - nyit be a szobámba anya. Arcán csupa fájdalom és félelem tükröződik.
- Jól vagyok - mosolyodok el kényszeredetten.
- Holnap iskola. Ez nem mehet így. Ne menjünk vissza Dr. Okinshoz? - aggodalmaskodott. Régen idegesítőnek találtam volna ezt a túlzott anyáskodást, de a baleset sok mindenre megtanított. Perceken múlhatnak életek, és anya sem lesz itt örökké velem. Bármennyire is fáj kimondani, egyszer egyedül maradunk majd, és nem lesz aki fogja kezünk, és óvja léptünket. Én pedig ki szeretném élvezni azokat az éveket amikor még itt van velem. Hozzábújhatok, beszéltetek vele, és bármikor azt mondhatom: Anya! Szeretlek!
- Nem kell - ráztom meg a fejem,kiűzve a gondolatokat a fejemből. - Elmehetek egy kicsit futni?  - nézek rá reménykedve, tudva, hogy a sport kiűzi fejemből a szörnyű emléket.
- Persze menj csak. De.. Vigyázz magadra!
- Vigyázok. - mosolyodtam el,majd felkaptam a székről a futónadrágom és egy toppot. Leszaladtam a lépcsőn és a cipőmbe belebújva magamra kaptam a széldzekit. - Nemsokára itthon vagyok! - kiáltok fel,majd kilépve a házból ösztönösen összébb húzom magamon a kabátot. könnycseppek gördülnek végig. Valahogy túl kell élnem ezt az éjszakát.

Lassú kocogással indulok el az alkonyatba, majd ahogy a zene egyre gyorsabb ütemre vált a mozgásom is megváltozik, és észre sem veszem,hogy miközben a tűréshatár szélén állva hagyom magam mögött a megszokott tájat az arcomon
- Nem engedem,hogy mégegyszer a gödör aljára kerüljek apa! - motyogom,miközben lecsúsztok a fa kérges testén a földre. A tüdőm ég, és a levegőt továbbra is szaporán kapkodom.
Apró vízcseppek hullnak a fejemre, ami számomra csak egyet jelent. Vége a kikapcsolódásnak. Fáradtan és összetörten tápászkodom fel, majd az esőben, lassan indulok el haza.