5.fejezet

Végül Zsani hamarabb ért hozzánk és az ajtóban tehetetlenül toporgott.
- Na mivan elromlott az órád?- kiáltottam oda neki.
- Egyszer érek ide hamarabb és már az is baj? - sóhajtott fel drámaian, miközben megölelt. - Mesélned kell!
- Tudom. Viszont most menjünk le a táncterembe és ott beszéljük meg. Kérsz valamit?  - nyitottam be a házba. Nem egészen az fogadott amire vártam.  Én teljesen megbíztam anyában. Tudtam,hogy mostanában néha elég rendesen a pohár aljára néz, de eddig ezért nem hagyagolt el engem. Általában egy vad buliban itta le magát a sárga földig és ezt rendesen csak én vettem észre. Reggel minden visszatért a normális kerékvágásba, bár anya mindig másnapos volt, de próbálta leplezni. Most azonban, ott ült a kanapén körülötte borospoharak hevertek. Tudtam,hogy anya mostanában gyakran a pohár aljára néz, de eddig sosem hagyagolt el engem emiatt. Rendszeresen úgy csinálta,hogy én semmit se vegyek észre belőle, bár nemigazán tudta titkolni. Betudtam annak,hogy barátnőivel egy vad éjszaka után kissé kiütötték magukat ( valljuk be 37 évesen az ember még nem öreg). Most viszont már más volt. Anya a kanapé szélén ülve üveges tekintettel nézett a távolba.
- Liza kincsem - emelte rám tekintetét. Szeme vörösen csillogott, alatta pedig fekete csíkok húzódtak. - Milyen volt az ovi? - kérdezte újra, nekem pedig tűrtőztetnem kellett magam, nehogy hangosan felkiáltsak.
- Már gimnáziumba járok - feleltem félve, majd Zsanira pillantottam. - Segíts - suttogtam oda neki, ő pedig egy fejrázással nyugtatta kijelentésem. Két oldalról betámogattuk anyut a szobájába és a franciaágyra lefektetve mellé ültem.
- Mi történt?  - kérdeztem halkan.
- Ma a munkahelyem - kezdte el szaggatottan - Tamás odajött hozzám. Elbeszélgettünk mint mindig, hiszen tudod milyen jóban vagyunk. Aztán egyszer csak elkezdett tapogatni. Kértem,hogy ne, de nem állt le. És... - gördült végig arcán egy könnycsepp.
- Megerőszakolt? - kérdeztem.
- I..igen - bólintott.
- Fel kellene jelenteni - szólalt meg halkan Zsani.
- Nem! Soha! - kiáltott fel.
- Nyugi. Aludj egyet. Ezt utána megbeszéljük - szorítottam egy utolsót a kezén, majd kisiettem a szobából.
- Menjünk le a táncterembe. Ezt majd később összepakolom - mutattam a konyhában honoló rendetlenségre. Végül az alaksorba leérve fáradtan dőltem a kanapéra. Ezt a termet még régen apával együtt csináltuk. Imádtam a táncot és azthittem az lesz az életem. Apa csinált nekem egy tükrökkel teli termet ami csak az enyém volt. Mindig ide vonultam le ha valami bajom volt, vagy ha egyszerűen pihenni akartam. Aztán apa halála után megváltoztak a dolgok. Nem táncoltam többé,mert fájó pont lett az életemben. A lányokkal néha ugyan lejövünk ide, de a hely lassan feledésbe merült már.
- Mesélned kell! - szólalt meg egy idő után Zsani.
- Nem történt semmi. Csak gitároztam egy kicsit a kölyköknek. Ennyi - nevettem fel fancsali képét látva.
- Azthittem valami nagyobb sztori - nevetett fel. - Képzeld ma Andrissal elmentünk moziba. - kezdett mesélni. Már augusztus közepe óta se veled se nélküled kapcsolatot élnek a fiúval ami úgytűnik,hogy most megtört.
- Na és megvolt az első csók? - próbáltam érdeklődést erőltetni magamra.
- Meg. De ez privát dolog - kacsintott rám.
- Szóval akkor együtt vagytok?
- Nagyon úgy tűnik. - pirult el.
- Akkor azthiszem el kell beszélgetnem vele - mosolyodtam el.
- Csak el ne ilyeszd - tette fel a kezét.
- Már a feltételezés is bántó - tettem felháborodást.
- Nem akarsz táncolni? Olyan rég volt... - mutatott az üres teremre.
- Én.. Nemtudom.
- Biztos van valami amit meg tudsz mutatni. Sosem láttalak még táncolni. Biztos ügyes vagy. - nézett rám, miközben szeme huncutul csillagott.
- Hát.. Lehet,hogy tudok ezt azt. - lépdeltem a hangszórók felé. Betettem egy régi számot, amire pontosan kidolgozott koreográfiám volt. Egy ideig csak tétlenül álltam, majd besiettem középre és belekezdtem. Nagyon rég volt amikor utoljára itt, és ezt táncoltam. Viszont azthiszem ennél jobb koreográfiát sosem alkottam még. Akárcsak a dal, apa és Mira halála után történt az egész. Teljesen össze voltam törve, és egyszerűen nem bírtam azt nézni ahogy anya részegen szaladgál a házban. A napjaim nagy részét itt töltöttem és táncoltam. Néha éjszakára is ittmaradtam,hogy táncoljak. Akkor ez segített. Nem volt senki akivel beszélhettem volna,hogy ez nekem mennyire fáj. Kivéve azt a mufurcos öreg pszichológust. Ő viszont kegyetlenül faggatott. Egy idő után rájött,hogy az,hogy én mennyit beszélek az a hangulatomtól függ, ezért gyakran maradtak megválaszolatlan kérdései. Végül,mint mindenen ezen is túlléptem, és most itt vagyok. Élem a kamaszok nem túl mindennapi életét. Az utolsó forgásnál nyitottam csak ki a szemem, és a meglepetéstől majdnem hasraestem. Kissé többen lettünk mióta elkezdtem a táncot. A fal mellett Ákos támaszkodott és engem figyelt. Zsani a telefonjába mélyedve figyelte a táncom ( valószínűleg megörökítette,hogy neki táncoltam először) és mellette a kopott kanapén Gergő fetrengett. Kezében talán egy paradicsom volt, de ebben nem voltam biztos. Megfordultam és érdeklődve néztem kis csapatomra.
- Hogy lettünk ilyen sokan?
- Én itt lakok! - jelentette be Gergő, beszólását pedig hatalmas röhögés fogadta.
- Akarom én tudni honnan szedtél te paradicsomot? - néztem felvont szemöldökkel a fiúra.
- Tudod a hűtőben volt ez az, és mivel nem akarok elhízni - ütögette meg a hasát - ezért úgy döntöttem,hogy csak egy paradicsomot eszek.
- Szuper - nevettem fel,és tekintetem továbbsiklott Ákosra. - Na és te?
- Ezzel a hülyével jöttem - biccentette a kanapén fetrengő barátja felé, aki éppen Zsanit győzködte arról,hogy egyen paradicsomot.
- Gergő haggyál már békén! Nem kell.
- Pedig olyan finom. Nézd - mutatta felé, barátnőm pedig eddig bírta, felpattant és kiviharzott az alaksorból. Hirtelen ketten maradtuk és mindketten a nyitott ajtót bámultuk, ahonnan már rég eltűntek az alakok.
- Sajnálom,hogy reggel csak úgy eltűntem. Én nem gondoltam... Hogy ilyen nagy bajt okozok - mutatott fel a nyitott ajtó irányába, belőlem pedig kiszakadt a nevetés.
- Te komolyan azt gondoltad,hogy én ittam annyit? - néztem rá továbbra is fuldokolva a nevetéstől.
- Igen. Miért?
- Akkor szerinted most itt beszélgetnék veled?
- De akkor ki? - nézett rám értetlenül.
- Anyu -sütöttem le a szemem, és a cipőm kezdtem vizsgálgatni.
- Nem Bécsben van?
- Amint látod nem - feleltem majd a konyhából kiszűrődő zaj felé kaptam a fejem. Felszaladtam a lépcsőn és a konyhában nevető Gergőre néztem. Zsani a sarokban állva egy palacsintasütővel védte magát, Gergő pedig lazán előtte állva, mutogatta a paradicsomot.
- Zsani tedd már le azt a nyamvadt palacsintasütőt. - nevetett folyamatosan Gergő, én pedig abszolút kiélvezve,hogy a fiú nem figyel a hátára ugrottam. Egy percre ugyan kibillent az egyensúlyából, de aztán stabilan tartott és felpoillantott rám. Barna szeme csak úgy csillogott a nevetéstől, haja csapzottan tapadt a homlokához. - Na mivan hercegnő nem bírtáp megállni a lábadon?
- Szó sincs róla. Hagyd békén a barátnőm.
- Igenis kapitány - húzta ki magát, én pedig majdnem leestem a hátáról. Nevetve nyomtam egy puszit a homlokára,majd leugrottam a fölre és Zsanihoz siettem.
- Mit szólsz hozzá, ha egy kicsit megleckéztetjük a fiúkat? - suttogtam a fülébe, miközben elvettem kezéből a védekezésre használt eszközét.
- Mire gondolsz? 
- Gyere - rángattam fel a szobámba. Halk kattanás jelezte,hogy az ajtó becsukodótt és pedig azonnal a gardrobomhoz léptem.

4.fejezet

Sziasztok! Először is nagyon szépen köszönöm az 1600+ oldalmegjelenítést és a 6 feliratkozót. Sajnálom,hogy csúsztam egy napot a folytatással, de egyszerűen nem volt időm felrakni nektek. Most viszont itt van. Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek! 

Reggel a megszokott monoton ütemre ébredtem. Azonban a megszokott polcon nem volt ott a megszokott telefon, ami megállás nélkül egyre hangosabban üvöltött valahol a szobában. Fáradtan halásztam elő a tegnapi farmerem zsebéből a készüléket, majd visszahanyatlottam az ágyra.
- Csak még 10 perc - mondogattam magamnak, miközben a párnába fúrt fejjel a riasztást vártam. Olyan gyorsan peregtek a percek,mintha csak pillanatokról lett volna szó, ezért 10 perc fetrengés után kénytelen voltam felkelni. Automatikusan a konyha felé vettem az irányt és megkönnyebülten vettem tudomásul, hogy végre nem hasogat annyira a bokám.
- Jóreggelt Álomszuszék - köszöntött kedvesen a konyhában sürgő fiú. A korai órákban annyira józan volt,hogy az szinte nekem fájt.
- Mennyi az idő? - kersetem tekintetemmel az órát, de sehol sem találtam így tekintetem visszatért a fiú   tengerkék  szemeihez.
- 9 lesz - felelte lazán, majd egy bögre gőzölgő kávét rakott elém. - Anyu elment dolgozni és csak estére ér haza. Hagyott neked egy kis rántottát. - Rakta elém a megrakott tányért, majd levágta magát mellém.
- Neked..illetve nekünk nem suliba kellene lennünk? 
- Anyu orvos - nevetett fel. - Neked fáj a bokád én pedig elkaptam valami "vírust"- rajzolt idétlen idézőjeleket a levegőbe amitől ösztönösen felnevettem.
- Tényleg nem akarok a terhetekre lenni - szólalok meg újra. Bármennyire is kerülgetjük ezta témát vészesen ott lóg a levegőben és csak egy szikra kell,hogy vita kerekédjen belőle - Ma hazamegyek - zárom le.
- Dehogy mész - kiált fel azonnal a fiú. -  Anyukádnak dolga van és nen maradhatsz egyedül a házban.
- Jólvan na,nyugi. Amúgy hova mész? - mérem végig. Fekete farmert viselt hozzá pedig egy New York feliratú rövidujjú felsőt vett fel.
- Gergőékhez. Őt is elérte a ritka kór. Szóval a betegek összetartanak és videójátékoznak egy jót.
- Betegek? - akadtam fent a többes számnál.
- Peti és Máté is beteg lett - nevettett fel.
- Én is megyek - baktattam a szobámnak szolgáló helyiségbe. Gyorsan magamra kaptam a tegnapi ruhám és elégedetten néztem végig magamon. A farmer egy kicsit koszos lett ugyan,de a célnak pontosan megfelelt. A konyhába érve azonban Ákos sehol sem volt. - Szuper,itthagyott. - morogtam. Mivel foggalamam sem volt hol vagyok az utcára kiérve egy öreg nénihez fordultam.
- Jónapot! Még tetszik tudni mondani nekem merre találom a Vörösmarty utcát?
- Menj végig ezen az utcán és fordulj balra. Ott megtalálod amit keresel - mutogatott a kihalt utcán.
- Köszönöm - néztem rá hálásan. Majd elindultam az említett irányba. Nemsokkal később a hely ismerőssé vált és megpillantottam Gergőék udvarában a hatalmas trambulint. Igazából ez a kistestvére Edina tulajdona,de a fiúk rendszeresen használják. Egy "buli" alkalmával jártam csak a fiúnál,de abban az egyben biztos voltam,hogy jó helyen járok. Hatalmas röhögések szűrődtek ki a zárt ajtón át, amiben meghallottam barátnőm hangját. A telefonom kikapva a zsebemből tárcsáztam a számát. A második csengésre felvette.
- Szia Liza gyorsan mondd - szólt bele, miközben folyamatosan röhögött.
- Hol vagy?
- Itthon - vágta rá a kelleténél hamarabb. Csalódottan nyomtam ki a hívást, majd kiléptem a kertből és a napos utcán egy ismeretlen cél felé indultam. Végül a főtér közepén kötöttem ki. Mindenhol szaladgáló kisgyerekek vettek körbe, miközben az ovónénik kergették őket.
- Gyerekek gyertek ide kérlek. - kiabált folyamatosan egy 20 év körüli lány. A szökőkút szélén ülve figyeltem a jelenetet,majd megakadt a szemem a sarokban heverő gitáron.
- Elkérhetem? - néztem a vörös fejű nőre,aki csak futva megrázta a fejét, mondván,hogy jobb dolga is van, mint velem foglalkozni. Megpengettem az első húrokat, amire pár gyerek felkapta a fejét. Érdeklődve pillantgattak felém.Senki sem kergette már az őrületbe a fiatal nőt, és a gyerekek figyelmét is lekötöttem egy időre.
- Gyerekek mennünk kell. A szüleitek már biztosan aggódnak értetek - pillantott az órájára a nő egy idő után.
- Maradjunk még egy kicsit Kata néni - kérlelték a gyerekek.
- Egy utolsó dal rendben?
- Igeeen - kiabálták boldogan. Én pedig belekezdtem az utolsó számomba. Ezt már rettenetesen régen írtam, amikor Krisztián megcsalt és otthagyott, majd apáék meghaltak. A rózsaszín mámor akkor eltűnt szemeim elől és egyedül maradtam. Akkor született ez a dal.

Ez is csak egy nap Mikor nélküled ébredek
Hiányzik a lényed mellőlem
Mosolyra húztódó szemed

De nincs miért aggódnom
Tudom csak egy álom maradsz
Álomvilág az életem
Melyben te örökké főhős maradsz

Én leszek a királynőd
S te a hűséges lovag
Egyszer végetér a színdarab
De lényünk örök marad.

Csak egy csók
Egy nap,
Mely örökké miénk marad,
S az epizód itt véget ér,
A főhős nem marad.

Itt állok a magányban,
Csupa gyász és félelem.
A hirtelen keletkezett űrt,
Nem tölti be többé gyermekded neved.

Apa,mondd hol vagy?
Miért nem fogod kezem?
Miért sírok egyedül,
Mikor mellettem lenne helyed?
Milyen szülő vagy te?
Hol a gondoskodó kezed? 
A magány úrrá lett,
S te eltűntél hirtelen.

Én leszek a királynőd
S te a hűséges lovag
Egyszer végetér a színdarab
De lényünk örök marad. - fejeztem be az utolsó sorokat, majd mosolyogva meghajoltam a kisgyerekek előtt. Tudtam,hogy még nem elég érettek arra,hogy felfogják a sorok mögött rejlő értelmet, és ezért hálás voltam. Sosem énekeltem még ezt a dalt. Sosem mondtam még el így, senkinek sem az életem.
- Annyira köszönöm - nézett rám Kata hálás szemekkel. Gesztenyebarna szemei alatt fekete csíkok húzódtak,mutatva mennyire fáradt már.
- Semmiség volt - ingattam a fejem.
- Milán állj meg! - kiáltott a kisfiú után aki már a szökőkútban szaladgált.
- Milán gyere szépen ide - szólaltam énis oda a szőke hajú kisfiúnak. Égkék szemeit rámemelte majd odagutott hozzánk.
- Milán kérlek ne szaladgálj a vízben. Gyere ülj le ide és maradj nyugton egy kicsit. Nemsokára megyünk vissza.
- Okés - bólintott kicsi fejével és az említett padra ült.
- Esetleg feltehetem? - mutatott Kata a telefonján lévő videóra.
- Persze - mosolyodtam el. - Vágó Liza.
- Köszönöm. És a dalokat is. Rég láttam ilyen nyugodtan őket - nevettett fel.
- Tényleg semmiség volt. - mosolyodtam el. - Viszont lassan nekem is mennem kéne - pillantottam a telefonon lévő órára, ami lassan 3-at ütött. Kata kedvesen elköszt, majd elindult a gyereksereggel vissza az oviba. Tehetetlenül álltam egy ideig a téren, majd a telefonom a kezembe véve tárcsáztam Zsanit.
- Szia csajszi! - köszönt bele vidáman.
- Szia! Nincs kedved eljönni velem valamerre?
- Elmegyek Milánért oviba aztán ott is vagyok érted.
- Nem a te öcséd véletlenül az a gyönyörű szőke haja van égkék szemmel?
- De igen! Miért?
- Ma adtam nekik koncertet. Szegény Kata nem bírt velük én pedig zenéltem kicsit.
- Mindjárt ottvagyok érted! Mesélned kell!
- Zsani... Nem otthon vagyok. - szólaltam meg.
- Hol vagy??? - kiáltott fel hisztérikusan.
- Nyugi. A főtéren vagyok. - nevettem bele a készülékbe.
- 10 perc és ottvagyok.
- Találkozzunk inkább nálam az alaksorban. - kiáltottam bele reménykedve,hogy a lány még meghallja.
- Akkor legyen 20 - szólt újra bele,majd megszakadt a hívás.

3.fejezet

Sziasztok! Péntek van,ami nem jelent mást, mint, hogy új rész érkezik. Amint látjátok a blog új design -nel is büszkélkedhetet, amit ezúton is köszönök Zsanettnak. Köszönöm a 6 feliratkozót és az 500+ oldalmegjelenítést. Mindenki élvezze ki ezt a kerek 3 napot ameddig megszabadultunk a börtön fogságából. Kellemes hétvéget minden olvasómnak. ^.^

- Liza állj már meg - kiabál utánam a fiú, miközben futásnak ered.Tudtam, hogy nemsokára beér, tekintve,hogy hosszú lábaival az én apró lépteimnek semmi esélye.Azonban nem álltam meg. Hallottam a fiú hangján,hogy megbánta amit az előbb mondott, de nem volt kedvem a magyarázkodását hallgatni, és ahogy a lemenő napot figyeltem, az idő jóval későbbre járhatott,mint amikorra haza kellett volna érnem. Gyorsabban kezdtem szedni a lábam, ami az esőtől ázott talajon nem tűnt túl jó ötletnek. Alig jutottam pár métert amikor bokám feladta a küzdelmet és egy jobb fordulattal magam alá törtem. Szuper. Most pont erre volt még szükségem.Testem fáradtan hullott a földre és percekig a fájdalmat sem éreztem. Tudtam, hogy fájnia kéne, de a fáradság felülketekedett és elnyomta az érzést.
- Jól vagy? - ért be végül Ákos. Letelepdve mellém, szeme folyton engem keresett, azonban én kerültem tekintetét. - Gyere fel hozzánk. Anyu orvos. Rendbeszedi a bokád. - motyogott szerintem inkább magának mintsem nekem, de végül megráztam a fejem és megpróbáltam felállni, nem túl sok sikerrel. Az újabb eséstől Ákos mentett meg, aki a derekam alá nyúlva megelőzött egy következő sérülést.
- Kösz - szólaltam meg, bár köszönetem kissé kurtára sikeredett. A fiú előhalászta zsebéből a telefont,miközben fél karjával engem tartott. Hű micsoda erő van benne!
- Szia. Gyere értem segíségre van szükségem. Igen. Persze.Vigyázok. Köszi anyu - rakta le a telefont, majd a farzsebébe csúsztatva a telefont felém fordult. - Anyu nemsokára értünk jön, viszont ide nem tud bejönni. Azt mondta ne erőltesd meg semmiképp szóval... - nézett rám,majd tekintete lecsúszott a lábaimra.
- Nem cipelhetsz Ákos! - nevettem fel.
- Pedig pont azt fogom csinálni - nyúlt a térdhajlatom alá, majd mintha nem lenne súlyom megindult velem kifelé.
- Ákos tegyél le! - csaptam egyet a hátára, de, mint aki meg sem hallotta menetelt velem tovább. Végül megungam és a fejem a vállán nyugtattam. Pulcsijából meglepően jó illat áradt. Végül két halk dudálás zavarta meg az épületen honoló néma csendet.A buli a fiúk verekedésével véget ért, és a társaság szétoszlott. Csak én és a Ákos maradtunk a kihalt épületben.Ákos megpróbált minnél kevésbé fájdalmasan betuszkolni a kocsiba, azonban a bokám minden mozdulás után éles fájdalommal mutatta meg nemtetszését.
- Szia! Csenge vagyok - mosolyodott el a volánnál ülő nő. Meg sem mondtam volna,hogy kétgyerekes anyuka, ha ma a többiektől nem hallom,hogy Ákosnak van egy Ábel nevű 2 éves öccse. Rettenetesen fiatalnak tűnt, és közvetlen beszédstílusával azonnal megfogott. Tipikus fiatal anyuka.
- Liza - viszonoztam a köszöntést - nem akarok a terhedre lenni,szóval ha csak haza tudtok vinné én már azt is megköszönném.
- Ne butáskodj - ingatta a fejét. - Örülök,hogy megismertelek. Na és mesélj mi történt?
- A talaj kissé túl csúszóssá vált. - nevettem el magam saját szerencsétlenségemen.
- Ez ebben az évszakban gyakran előfordul.- Mosolyodott el Csenge is, Ákos ajkait pedig egy halk megkönnyebült sóhaj hagyta el. Észre sem vettem, hogy mennyire fél attól,hogy kijövök e majd az anyukájával vagy sem. Egyre több sötét utcát hagytunk magunk mögött mígnem a családi házak közt találtam magam. A kis Ford nemsokkal később egy 2 szintes ház előtt állt meg. Ákos rögtön mellettem termett gondolván,hogy akkor most ő itt is cipel majd, de arréblöktem jelezvén elég ha csak ott van mellettem és támogat, nem kell újra cipelnie. A házba beérve megcsapott a mézes süti illata. A házban itt - ott gyerekjátékok hevertek.
- Bocsi csak ez a fiú megint minden előzmény nélkül hívott fel és itt kellett hagynom mindent,szóval ezért áll a feje tetején a ház. Ha a kisördög is felkel teljes lesz a káosz - nevetett fel, majd a sarokban lévő ágyra pillantott amiben Ábel csendesen szuszogott. - Kérsz valamit? Mindjárt hozom a táskám.- Tűnt el a fal mögött majd már csak kutakodásának zaja hallatszott be a konyhába.
- Szóval kérsz valamit? - nézett rám kérdőn Ákos, miközben én a kanapén fetrengve felé fordultam.
- Egy pohár vizet kérek ha nem baj. 

- Mindjárt hozom. 

- Na mutasd azt a bokát - térdelt le mellém Csenge. Engedelmesen a kezei közé emeltem a lábam, majd orvosi precizitással vizsgálni kezdte a teniszlabda nagyságú bokám. - Nos drágám ez elég szépen kibicsaklott. Szerencsére az ínszalag nem szakadt el, és nagyobb baj nem történt. Adok rá hűsítő krémet amitől várhatóan már ezen a héten jobb lesz. Aztán fokozatosan kezdd el csak terhelni rendben?
- Persze és.... Köszönöm - néztem rá hálásan,miközben a kezembe nyomta az apró tubust és egy tégely lila valamit.
- Ez a munkám - kacsintott rám. - Felhívjam anyukád,hogy jöjjön érted?
- Igen.. Azt megköszönném. - makogtam.
- Nem tud róla,hogy a gyárban lógtok igaz? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem. Szerinte a tökéletes lánya minden nap kilómetereket sétál. - vallottam be szomorúan. Ha ezt anya megtudja, rettenetesen ki fog akadni.
- Akkor kicsit átírom a sztorit. - vonult ki a konyhából telefonálni. Csak néhány szófoszlányt hallottam, de azokból nem jóra következtettem. - Nézd Liza.. Anyukádnak sürgősen Bécsbe kellett utaznia egy üzleti megbeszélésre és nincs otthon. Ha szeretnéd természetesen hazaviszünk.Csak gondoltam.. Olyan nagy ez a ház és.. Szóval itt maradhatnál éjszakára.
- Igazán nem kell. - tiltakoztam azonnal. - Nem akarok még jobban a terhetekre lenni lenni.
- Drágám nem vagy a terhükre. Örülök,hogy itt vagy! 
- Jól sejtem,hogy nem Ábel lesz kituszkolva a szobájából? - nézett felháborítóan édes mosollyal Ákos az anyjára.
- Kisfiam - szólt rá anyai szigorral,de szája sarkán pimasz mosoly pihent.
- Elalszok én a kanapén is. Úgyis már megbarátkoztunk. - nevettem el magam.
- Van vendégszobánk is. Ákos segíts Lizának!
- Már megyek is - felelte dünnyögve.
- Tényleg jó itt nekem. -vitatkoztam.
- Akkor aludhatok én a vendégszobába? - csillant fel azonnal a szeme.
- Nem. Kisfiam azért az átkozott játékéért, ne rakd már ki szegény lányt.
- Milyen játék?
- Ps4 - mesélte újabb átéléssel a fiú.
- Fiúk - nevettem el magam.
- Pontosan - bólintott Csenge is. - Most viszont menj pihenj le. Későre jár. Ákos te pedig ne zaklasd,hogy játszani akarsz! - szólt a fiú után, akit személyes mankómként használtam.
- Tudsz játszani? - kérdezte amikor kellő távolság volt köztük és anyja között.
- Sosem volt időm ilyenekre.
- Életed legrosszabb évei lehettek. Fáradt vagy?
- Nem. - hazudtam ösztönösen.
- Játszunk egy kicsit?
- Ákos! - nevettem fel,miközben a tágas vendégszobába léptem. Falait családi képek díszítették, és a szoba sarkaiban növények sorakoztak. - Mondtam már,hogy nem tudok játszani.
- Ezen gyorsan segíthetünk. - felelte. Nem volt szívem lelombozni lelkesedését, ezért végül belementem a játékba. A konzolt nyomkodva, próbáltam a vékonyka kis úton tartani az autóm, de ez az eddigieknél nehezebb kihívásnak tűnt. Hogy a fenébe tudnak a fiúk ezekkel a játékokkal napokig elszórakozni?
Persze Ákos már rég a célba vezette az autót és rajtam szórakozott.
- Nem olyan könnyű ezt a nagy járművet a pályán tartani. - szólaltam meg, miközben szemem továbbra is a tv képernyőjén tartottam. A piros autóbusz szerű kocsim újra kisiklott és kiütött egy másik, éppen a cél felé haladó járművet.

- Na add ide hadd segítsek. - dobta át karját a vállam felett, így félölelésbe vonva engem. Kezébe vette a kurzolom, és rekordidő alatt az én kocsim is a célban állt. - Csaltál - fordultam felé.
- Csak nem bírsz veszíteni - kezdett bele egy újabb játékba, amit természetesen újra elvesztettem.
- Liza menj el nyugodtan fürdeni. - nyitott be Csenge majd ahogy észrevette, hogy fia és én éppen a videójátékot nyomkodjuk ezerrel, elmosolyodott és inkább csak megkért rá,hogy ne maradjunk fent sokáig.Mondanom sem kell,hogy egy szülő szerint a 9 óra is soknak számít.Végül éjjeli egykor éreztem úgy,hogy kész vége nem bírom tovább, úgyhogy egy fárad ásítás után Ákosra emeltem tekintetem.
- Azthiszen nekem mára ennyi elég volt - raktam le az asztalra az irányító kütyüt.
- Mindjárt adok valamit amit estére magadra kaphatsz. Bár... Én nem bánom ha nem lesz rajtad semmi - kalandozott el a tekintete.
- Hülye - csaptam a vállára, majd a szekrényhez léptem.  Pár törölköző és egy fekete póló pihent ott. Felkaptam mindkettőt és most végre egyedül sikerült elsántikálnom a fürdőszoba ajtajáig. A hatalmas kádban elterülve minimum fél órát tölthettem el a forró víz társaságában, amikor két halk kopogás zavarta meg nyugalmam. - Mindjárt megyek - szálltam ki, majd magamra kapva Ákos pólóját az egész testes tükörbe bámultam magam. A fekete anyag majdnem a térden közepéig ért le. Hajam lágyan hullámzott a vállamon.
- Hercegnőknek kijár ennyi idő - szóltam oda az ajtófélfának támaszkodó fiúnak, majd ellépve mellőle beszökdeltem a szobába.

2.fejezet

Sziasztok! Megérkezett a várva várt folytatás. Nagyon szépen köszönöm a sok pozitív visszajelzést,és a 4 feliratkozót. Kicsit hamarabb hoztam meg ugyan a folytatást, de a hétvégén nem lett volna időm posztolni, és nem szerettem ha folytatás nélkül maradtok. Viszont mostmár nem szaporítom a szót. Jó olvasást és kellemes hétvégét mindenkinek!


Persze anya nem érte be annyival,hogy jó napom volt. Minden apró részletet el kellett mondanom neki, és esküszöm jobban izgult,mint én. Ákost persze gondosan kihagytam a sztoriból,mert nem volt kedvem anyával egy újjabb csatát vívni arról,hogy a fiú helyes e vagy sem. Ezért végül fél óra beszélgetés után (bár mondjuk csak én beszéltem) végre újra a szobám megnyugtatóan lila falai közt ütögettem a laptopom. Persze ez a vacak nem tudta volna normálisan és viszonylag rövid idő alatt behozni a skype-ot. Ezt is ütögetnem kellett,mint egy félőrültnek,hogy végre behozza a programot. Vera nevére rányomva fáradtan dőltem hátra, és vártam,hogy a lány végre felvegye.
- Szia! - intett felém. - Azthittem már sosem érsz haza!
- Ezzel nem vagy egyedül! - nevettem fel.
- Mesélj mi volt?! - és ezen a ponton döntöttem úgy,hogy mindent kitálalok amiből anyát kihagytam. Az egész napot ledaráltam, Ákosra is kitérve. Ebben a kitérőben mondjuk kissé tovább taglaltam a fiú tengerkék szemét és a hozzá tartozó ébenfekete haját, a tökéletes kocka hasát és stílusát, de végül eljutottam oda, hogy egész egyszerűen lebabázott.
- Ez... - fetrengett az ágyon a lány,miközben folyamatosan nevettett.
- Én nem bírom értékelni! - néztem szigorúan rá, de nemsokáig bírtam és az én arcomon is szétterült a mosoly.
- Nézd - hagyta végre abba a fókahangú röhögést és rám pillantott. - Tekints erre úgy,mint egy bókra. Ez csak a tiéd. Nem hív mást így.  - fejtette tovább.
- Szuper - feleltem,de hangomban ott csengett a szarkazmus.
- Most mennem kell sajnos anya hív!Vigyázz magadra Baba - szúrta oda elköszönése végére, majd kinyomta a videóhívást. Az órára pillantottam ami éppen fél hatot mutatott. A szekrényhez lépve kutakodni kezdtem. Egy bő fekete szoknya és egy fehér felső került a hátizsákomba,ami anyu szerint víz és némi kaja. A hajam laza kontyba fogtam és a sminkel sem vesződtem sokat. Megigazítottam a reggeli vonásokat majd a bőrdzekit magamra kapva lerohantam a lépcsőn.
- Elmentem - kiáltottam a konyhában sürgő anyunak.
- Vigyázz magadra kicsim! 

- Vigyázok! - viharoztam ki.
Az utcára kiérve azonban megcsörgettem Hannát.
- Na kész vagy? Mindjárt ott vagyok nálad! - szólaltam meg minden köszönés nélkül,miközben befordultam a lány utcájába. Még szerencse,hogy a szomszédos utcában lakik.
- Mint mindig anyu - nevetett a telefonba.
- Na nyiss ajtót! - tettem le a telefont.
Ahogy kilépett az ajtón haja fátyolként kúszott utána. Szoknyát viselt hozzá pedig egy has pólót választott. - Átöltözhetek vagy te máris rohansz? - jegyeztem meg hatásos kilépőjét.
- Lehet,hogy Roliék jobban örülnének ha egy szál melltartóban parádéznál előttük... De legjobb barátnődként sajnálom, de ezt nem engedhetem.
Végül még egy gyors kávé is belefért, és pontban 6-kor indultunk el az elhagyatott épület felé. Az este hideg volt, és a libabőr végigfutott a lábamon. Talán nem ártott volna egy kissé melegebb ruhát választanom, de mégsem jelenhetek meg állig felhúzott kabátban és bundás naciban egy középiskolás fiúkkal teletömött épületben! Szóval végül totál átfagyva értem a város szélére, ahol a szokásos hangzavar fogadott. Tomi a zenét kissé nagyobb hangerőn üvöltötte, mint az megszokott volt, de tekintve,hogy a környéken egy elhagyott lélek sem él, nem zavart senkit sem a mi kis kiruccanásunk. A főépület romladozott falai között az általunk behozott asztalon mindenfelé pia és cigi hevert. Ezeket gondosan kihagytam, sosem próbáltam ki, bármennyire is könyörögtek a többiek. Sosem szeretnék olyan mélyre esni,hogy az alkoholban lássam az egyetlen kiutat. Hisz ha belegondolok, csak órákig enged megfeledkezni a dolgokról, és mikor eltűnik a rózsaszín mámor, sokkal leljebb találom magam, mint amikor felhajtottam az első felest. Anyu mindig is arra tanított ne legyek ilyen, és ha másban nem is, ebben az egyben mindig szót fogadok neki. Alig 2 éves koromban pont ezért maradt anyu egyedül két gyerekkel a nyakán, és nem kis hitellel a házon. Apa először csak a fogadás kedvéért ivott, aztán egyre többször jött haza részegen. Emlékszem ahogy anya kezében Mátéval sír, és azért könyörög apának,hogy ne bántson minket. Az alkohol mindenkiből kihozza az állatot és én nem akarom megmutatni ezt az oldalam. Nem akarom, hogy anya miattan sírjon. Egyszerűen boldog életet akarok élni anélkül,hogy valami elvenné az eszem legyen az ital vagy drog.
- Örülök,hogy látlak - üvölti túl a zenét egy ismerős hang. Megpördülök és szembe találom magam Roli tökéletesen kidolgozott mellkasával. Hátrálok egy lépést, egészen addig mígnem megérzem a hátamon a fal hideg romait. Sarokba szorultam. A fiúból ömlik a semmivel össze nem téveszthető sör szaga és szeme is furcsán áll. - Csinos vagy. - húzza cégig kezét fedetlen lábamon, majd keze feljebb kalandozik. Eltolom és arrébb araszolok. A válla felett kényszeredetten keresek valakit aki ki tudna szabadítani a fiú kezei közül, azonban a bulizó tömegben senki sem figyel ránk.
- Roli engedj el kérlek - próbálok eltűnni a fiú mellett.
- Maradj még egy kicsit édesem. Nem emlékszel milyen jó kis estét töltöttünk el együtt? - nos igen. Ez a másik oka annak,hogy nem iszok többet. Azon az éjszakán összefolynak az emlékek, de egy, beleégett az emlékezetembe. Másnap reggel a szörnyű fejfájás mellett rá kellett jönnöm, hogy nem a saját ágyamban keltem, hanem a fiúnál. Sokkal rosszabb volt az a lelkiismeret furdalás ami végigszántott rajtam, mint a szesz okozta fájdalom. Az ominózus este óta gondosan kerülöm a fiút, és ez egészen eddig tökéletesen működött.
- Engedj el - kérlelem, miközben tűrtőztetnem kell magam,nehogy elsírjam ott a fiú kezei közt magam.
- Engedd el - szól egy erényesebb hang,mire Roli kissé nehézkesen ugyan, de megfordul én pedig kihasználva az alkalmat Ákos mögé futok.
- Te ki vagy? - tekint Roli dühösen a fiúra.
- Az aki te sosem leszel - feleli frappánsan.
- Szerencsétlen? Igazad van! Az sosem leszek. - feleli Roli gúnyolóva.
- Mindenki magából indul ki - feleli Ákos majd velem együtt indulni készül. - Örülök,hogy megismertelek. - szól vissza a válla felett cinikusan. Ez volt az a pont amikor a részeg fiú nem bírta tovább és nekiesett Ákosnak. A fiú a hirtelen ért meglepetéstől a földön kötött ki. A bulizó tömeg mind köréjük gyűlt, de senkinek nem állt szándékában szétszedni a fiúkat.
- Gergő! - kiáltom a fiú nevét az immár csendes épületben. Az skandáló tömegből végül előbukik barna haja és ziláltan próbál a két fiú közelébe jutni.
- Bocs nem könnyű ezeken az állatokon átjutni - mutat a mögötte lévő tömegre. - Tiéd Ákos én megbirkózok Rolival.-indul el a továbbra is verekedő fiúk felé.
Nemsokkal később a gyár egy távolabb eső zugában ülök,kezemben egy elsősegély dobozzal.
- Tudom,hogy fáj- mutatok a szája szélére, ami felszakadt.
- Hagyd - tolja el a kezemben tartott vattát, amin apró vércseppek csillognak. - Semmi bajom - makacskodik továbbra is. - Az én hibám nem kell felettem anyáskodni.
- Csak segíteni akartam! - dobom le a dobozt a földre ami hangos csattanással ér földet. Az ajtó helyén tátongó lyukon kiviharzok,majd mivel foggalamam sincs mennyi az idő hazafelé indulok.
- Liza várj! - víz hangzik Ákos hangja az épület falai között.

1.fejezet

Sziasztok! Meghoztam a legelső fejezetét blogomnak. Remélem senki sem felejtette el felköszönteni az édesanyját, viszont ha valaki mégis, akkor siessen vele! Hisz az délután a majális és az ünneplésé! Mindenkinek kellemes hétvéget, és persze jó olvasást!


- Liza gyere már ki az Isten szerelmére! - hallottam anyám hangját,miközben folyamatosan a fürdőszoba ajtaján dörömbölt. - Elkések a munkából!
- Mindjárt kész vagyok - kiáltok vissza, miközben a sminkem utolsó vonzásait húzom meg. Végül is ki ne akarna jól kinézni az első iskolai napon? Senkinek sem kell róla tudnia mi történt. Nem akarok az a lány lenni, akit állandóan sajnálnak.
- Betöröm az ajtót - fenyegetett meg, anyai szigorral. Kiléptem a gőzpárából és anyára pillantottam.
- Nem lesz rá szükség. Jó munkát - nyomtam gyors puszit az arcára, majd ellépve mellőle felkaptam az asztalról a táskám és kiviharoztam a házból. A zsebembe kotorászva csalódottan vettem tudomásul,hogy a telefonom otthon hagytam. Visszacsörtettem a házba, felkaptam a kissé régimódi készüléket, majd újból kilépve az utcára elindultam az iskola felé. A szeptemberi szél átjárta a testem miközben a nap lágyan sütött. Tipikus őszi idő. Szerencsére az iskolánkban nem verik nagy dobra az évnyitó dolgot. Mindenki a normális iskolai ruhájában jön, az igazgató elmondja mit vár el tőlünk, majd mindenki mehet a saját osztályába az osztályfőnöki órákra. Egy szürke pulcsit és egy sima farmert választottam a reggeli kapkodásba, mert tegnap este természetesen minden fontosabb volt,mint eldönteni mit is vegyek fel ma.

A suli elé érve megszemléltem a hatalmas épüketet majd mielőtt észbe kaphattm volna, Zsani és Hanna a nyakamon csüngött.
- Láttad már az új fiút? - csiripelte Hanna.
- Olyan helyes. Azok a tincsek - ámuldozott Zsanett is.
- Lányok mégis miről beszéltek? - nevettem fel, miközben megpróbáltam összerakni mi is történt.
- Egy új fiú jött az osztályunkba. Nem volt gólyatáborba,mert a szüleivel elutaztak vagy mi, és csak most jött. Írtó helyes - olvadozott tovább Hanna. Nem lepődtem meg túlzottan,hogy a lány azonnal szerelmes lett, hisz ő pillantok alatt egyik fiúról a másikra vált, azonban az,hogy másik barátnőm is ennyire csorgatja a nyálát egy fiú után eléggé meglepett.
- Itt van már? - érdeklődtem.
- A teremben bandázik a fiúkkal. - felelték kórusban.
- Akkor menjünk fel? - néztem rájuk felhúzott szemöldökkel.
- Előbb rendbe kell szednem magam. - igazgatta a haját Zsani.
- Na jó elég ebből! - ragadtam meg a kezeiket és az aulán átvágva a termünk felé vettük az irányt. Végül az ajtó előtt megtorpantam egy pillanatra a barátnőimre néztem. Mindketten bólintottak, jelzve,hogy mehetünk. Széles mosolyra húztam a szám, majd kitártam az ajtót és akárcsak egy királynő besétáltam a lányokkal. Persze nem bírtam sokáig tartani a szerepem és elnevettem magam. Mindenesetre mindenki felfigyelt ránk. Zsani és Hanna fülig vörösödött ahogy meglátta a terem végében álldogáló fiút. Márk és Gergő társaságában volt. Barna tincsei az égnek meredtek, mintha most kelt volna fel. Fehér pólót viselt bőrdzekivel és egy sima farmerrel. Nem hivalkodó mégis minden lány tekintetét magára vonzotta. Ahogy végigmért mélykék szemeivel elmosolyodtam és tekintetünk egy pillanatra talákozott. Végül visszafordult a fiúkhoz és újra beszélgetni kezdett.
- Ez már flörtnek számít - nevetett fel mellettem Hanna. - Mekkora mázlista vagy!
- Semmi különleges nincs ebben a fiúban. Jól néz ki, de ezenkívűl semmi érdekes. - ráztam a fejem csalódottan. Tényleg abban reménykedtem,hogy most itt megtalálom az ászt, de úgy tűnik erre még várnunk kell.

- Te vak vagy! - háborodtak fel azonnal. - Vagy csak egyszerűen neked is tetszik, csak nem akarod bevallani,mert beleszerettél? - kezdett el faggatni Hanna.
- Mindenki megáll a fal mellett! - jött be az igazgatóhelyettes asszony, és a vörös arcát látva senki sem mert neki ellenállni.- Elosztom az ültetést. - beszélte meg magával. - Bakos Krisztián és Beka Hanna az első padba. - rikácsolta miközben a kezében tartott papírt fürkészte. Szuper tehát névsorba fog minket leültetni. Akkor én most egy jódarabig várhatok. Végül már csak én és az "überhelyes" fiú maradtunk állva. - Vágó Liza és Veszprémi Ákos az utolsó padba. - fejezte be, majd kiviharozott a termünkből. Mindenki lefagyva nézett, én pedig a helyemre sétálva levágtam magam az utolsó padba. Ákos nemsokára követte a példám, majd Márkékhoz sétált. Egy futó pillantásra felém biccentett, majd elkezdtek röhögni. Örülök,hogy nincs jobb témájuk,mint én.
- Elég pletykás gyerekbe szerettetek bele! - jelentettem ki a lányoknak. - Első nap elég feltűnően tárgyal ki - dühöngtem.
- Nyugi már! Te legalább felkeltetted az érdeklődését! Senkire sem figyelt fel így. Lehet csak többet akar megtudni rólad - kacsintott Hanna.
- Akkor elég nagy bajok vannak a kommunikációt tekintve - szóltam oda szúrósan.
- Jóreggelt! Bocsássatok meg nekem a késésért! - robogott be az osztályfőnökünk is. - Üljetek le kérlek! - miközben mindenki csendesen a helyére csoszogott, továbbra is dühöngve vágtam le magam Ákos mellé.
Miközben Attila bácsi(igen ilyen roppant érdekes neve van egy testnevelés tanárnak )  a szokásos elvárásait és a tehendőinket sorolta, minden izgalmasabbnak tűnt a vakító fehér falakkal körülvett teremben, minthogy a tanárra figyeljek. Igen tudom, ez nem túl jó kezdés tekintve, hogy jegyzetelnem kellett volna, dehát kamasz vagyok nem? Mikor máskor lázadhatnék? És ha azt nézzük, én nem a cigizéssel kezdtem, és nem is más ágyában ébredtem reggel, egy vadul sikerült éjszaka után. Szúros szemmel tekintettem végig az osztályunkat alkotó 18 emberen. Legtöbbjükkel a gólyatáborban találkoztunk már. Az első padban ülő Hannával különös baráságot kötöttünk. A mindig színes cuccokban járó hippi csajból csakúgy árad az energia. Nincs olyan ami el tudná venni felhőtlen jókedvét. Csapatunk harmadik tagja a diktátor Zsanett. Már az első nap üvöltött róla, hogy nem jó vele rosszban lenni, mert pokolian megkeserítheti az életed, azonban mivel egy szobába kényszerültük egy egész hétig, nála is megtört a jég, és onnantól kezdve be sem állt a szája. Bori alkotja az osztályunk "keménymagját". Mindenkit csicskáztat, és királylánynak képzeli magát. Ez a terve azonban nemsokkal a gólyatábor kezdete után kudarcba fulladt. Tudom, már így is rettenetesen untatlak titeket, de ezt nem hagyhatom ki!
Éppen csapatépítő játékokkal szórakoztattak minket, amikor Petra (elég stréber szegény) és Mrs. Princess egy csapatba került. A lábukat összekötötték, és így kellett volna végigjutniuk az esőtől ázott talajon. Ezzel eddig semmi baj sincs, azonban úgy a pálya felénél Petra megbotlott az egyik kőbe és hasra esett, ennek következtében pedig ugye Bori is ugyanígy tett. A feje éppen egy sárkupacban végezte. Innentől persze senki sem tudta komolyan venni a lányt, és ragadtak rá a becenevek. Persze nem is a mi osztályunk lenne, ha ez az egy hét további bonyodalmak nélkül telt volna el. Állítolag Alex és Anna kavart, Peti és Balázs pedig lerészegedett és a szállodában lévő vendégeket boldogította csodás hangjával. Így kezdtünk neki a szeptembernek. Persze ebből a csekély létszámból nem volt mindenki ezen a "csodás" bemutatkozó héten. Tökéletes példa erre, a mellettem tanyázó fiú. Látszik rajta, hogy bárhonnan is jött, ott a társadalmi csoport élén állt, és ezt itt is elvárja. Tusfürdőjének illata belengte a körülöttünk lévő fülledt levegőt, és enyhe mentol szag érződött.
- Tetszik amit látsz baba? - hallottam meg halk hangját a fülem mellett. Hangjából enyhe akcentus hallatszott ki,ami még szexisebbé tette az amúgy is tökéletes fiút.
- Nemtudom miről beszélsz - ráztam meg a fejem értetlenül,miközben pontosan tudtam, hogy kissé sokáig legeltettem a szemeim a fiún.
- Pontosan tudod miről beszélek . - húzta mosolyra tökéletes ajkait.
- Nemtudom miről beszélsz, és nem vagyok a babád. Ott van rá Bori - tekintettem a lány irányába. Gondosan jegyzetelt pink füzetében miközben aranyszőke haja ide - oda lengett a vállán.
- Meghagyom a többi éhes kutyának. Nem az estem a hercegnő. - tekintett ő is a lányra, majd tekintete közte és Balázs között váltogatott. A fiú akárcsak én az előbb Ákossal, kissé beleveszett a lány tanulmányozásába.
- Akkor ki az esested rock isten? - tettem fel a pimasz kérdést, ugyanis  a pólóján a metalica frontembere virított, viszont a választ már nem kaptam meg. A szabadságot jelentő csengőre a fiú azonnal felkapta a fejét, és kiviharzott a teremből.
- Holnap találkozunk baba! - kiáltotta vissza Ákos.
- Mi? - akadtam fent a becenevemen miközben utánairamodtam. - Miért pont Baba?
- Mert olyan pici,édes és törékeny vagy. - zárta rövidre a témát, majd ellépve mellőlem csatlakozott a fiúkhoz.
- Jössz ma a térre Liza? - lépett mellém Gergő.
- Mint mindig - nevettem fel. A fiú kezében egy chipses zacskó hevert. Ő az a fiú akivel a kezdetektől fogva jóban vagyok, és sosem cikizett, és nem is látott el hülye becenevekkel, mint Ákos, és ezért értékelem a fiút. Mióta hazajöttünk Debrecenből szinte minden nap a város szélén lévő gyárban lógtunk. Egy jó ideje nem járt ott senki, de bandázni tökéletes hely volt. Persze erről anya sosem tudott, mert azt mondtam neki, hogy sétálni megyek.

^ Folytatás következik ^

Prológus

Sziasztok! Egy újabb történettel érkeztem hozzátok. Íme egy rövid kis betekintés Vágó Liza mindennapjaiba, az életben maradásért. Remélem tetszeni fog! Nemsokára jelentkezem a legelső résszel. Addig is ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után 
                                               ~Roseway~

Egy átlagos napnak tűnt. Minden ugyanolyan volt, mint máskor: anya elrohant dolgozni, ezért apa vitt minket a tőlünk pár kilóméterre található városba, Győrbe. A zene szokás szerint üvöltött és mindannyian az aktuális számot énekeltük. Tökéletes napnak tűnt egészen addig a percig,míg a velük szemben érkező kocsi ki nem tért a sávjából, ezzel megakadályozhatatlanná téve az ütközést. A másodperc tört része alatt történt az egész, mégis lassított felvételként emlékszem vissza rá. Mellettem Laura boldogan visítozta a Locked Awey-t apa pedig furcsán méregette a velünk szemben száguldó autót. Aztán a tesóm hatalmasat visított ahogy feje az anyósülés támláján koppant a hirtelen fékezéstől.Aztán csak arra emlékszem,hogy mindenhol vér folyt és senki sem szólalt meg.
- Laura! Apa! - kiáltom hisztérikusan, de a két test nem mozdul. Még több vér, és ordítozó emberek ahogy próbálnak elráncigálni a meghalt családtagjaimtól. Hirtelen felrihadtam.
- Csak egy ujjabb rémálom - korholom magam,miközben megpróbálom újra rendesen venni a levegőt. Másfél év telt el a baleset óta. Anyával beköltöztünk Győrbe, mintegy rossz emlékként hagyva magunk mögött az apró települést. Sokáig pszichológus foglalkozott velem, mert folyamatos kirohanásaim voltak,és állandóan magam előtt láttam a halott Laurát és az apám. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban megbírkóztam a gondolattal,hogy ők nincsenek tovább , és az életem kezdett újra a megszokott kerékvágásba visszatérni. Tudom, hogy sosem lesz olyan,mint régen, de azzal,hogy nem engedem el az emléket és mentőövként használom a kilátástalan helyzetben, nem érek semmit. Így kezdek neki a közepsulinak. Nem túl fényes történet és ha visszaemlékszem ujjabb könnycseppek gördülnek végig arcomon. - Kicsim már megint? - nyit be a szobámba anya. Arcán csupa fájdalom és félelem tükröződik.
- Jól vagyok - mosolyodok el kényszeredetten.
- Holnap iskola. Ez nem mehet így. Ne menjünk vissza Dr. Okinshoz? - aggodalmaskodott. Régen idegesítőnek találtam volna ezt a túlzott anyáskodást, de a baleset sok mindenre megtanított. Perceken múlhatnak életek, és anya sem lesz itt örökké velem. Bármennyire is fáj kimondani, egyszer egyedül maradunk majd, és nem lesz aki fogja kezünk, és óvja léptünket. Én pedig ki szeretném élvezni azokat az éveket amikor még itt van velem. Hozzábújhatok, beszéltetek vele, és bármikor azt mondhatom: Anya! Szeretlek!
- Nem kell - ráztom meg a fejem,kiűzve a gondolatokat a fejemből. - Elmehetek egy kicsit futni?  - nézek rá reménykedve, tudva, hogy a sport kiűzi fejemből a szörnyű emléket.
- Persze menj csak. De.. Vigyázz magadra!
- Vigyázok. - mosolyodtam el,majd felkaptam a székről a futónadrágom és egy toppot. Leszaladtam a lépcsőn és a cipőmbe belebújva magamra kaptam a széldzekit. - Nemsokára itthon vagyok! - kiáltok fel,majd kilépve a házból ösztönösen összébb húzom magamon a kabátot. könnycseppek gördülnek végig. Valahogy túl kell élnem ezt az éjszakát.

Lassú kocogással indulok el az alkonyatba, majd ahogy a zene egyre gyorsabb ütemre vált a mozgásom is megváltozik, és észre sem veszem,hogy miközben a tűréshatár szélén állva hagyom magam mögött a megszokott tájat az arcomon
- Nem engedem,hogy mégegyszer a gödör aljára kerüljek apa! - motyogom,miközben lecsúsztok a fa kérges testén a földre. A tüdőm ég, és a levegőt továbbra is szaporán kapkodom.
Apró vízcseppek hullnak a fejemre, ami számomra csak egyet jelent. Vége a kikapcsolódásnak. Fáradtan és összetörten tápászkodom fel, majd az esőben, lassan indulok el haza.